Egy pondo falusi ünnepség és afrikai vállalkozások
Written in 2004, edited in 2018
Elöljáróban a „fekete” kifejezéshez szeretném azt hozzátenni, hogy ezt a megjelölést láttam szükségesnek, mivel az „afrikai” vagy „helyi” megjelölés nem pontosan határozza meg azt a csoportot, akivel foglalkozni kívánok, mivel európai és ázsiai származású emberek generációkon keresztül élnek Afrikában. Ők is afrikainak vallják magukat, illetve őket is afrikainak ítélik meg. Az üzleti vállalkozások jelentős része ilyen afrikaiak, illetve újabban betelepültek kezében van. A helyi közhasználatban elterjedt a „fehér”, „ázsiai”, „indiai”, „szikh”, „színes” és „fekete” megkülönböztetés, amik tapasztalatom szerint önmagukban rasszista felhang és előítéletek nélküli megjelölések, ezért én is ezt a kifejezést használom, mivel kimondottan a fekete afrikai lakosság turizmusban betöltött szerepét vizsgálom.
Kezdeném egy dél-afrikai ünnepség leírásával, ami ugyan csak áttételesen kapcsolódik a turizmushoz, de kulturális szempontból igen érdekes esemény volt. Majd az általam látott vállalkozások, próbálkozások leírásával folytatom.
A dél-afrikai Transkeiben, ami a fekete lakosság számára kijelölt egykori bantusztánok (homeland) egyike, többedmagammal meghívást kaptam egy falusi ünnepségre. Míg Dél Afrika egyes részei európai vagy ausztrál színvonalúak fejlettség szempontjából, ezek a területek – lévén az apartheid logika szerint nem tartoztak Dél Afrikához – teljesen elmaradottak a szó európai értelmében. Viszont ez az elmaradottság is segített megőrizni a lakosság hagyományos kultúráját, amibe mi is bepillantást nyerhettünk. A Port St. Johns-i szállásra egy szangóma – gyógyító ember – hozta a hírt, hogy mindenkit szívesen látnak ezen az eseményen. A szangóma pozíció, elmondások alapján, nem örökletes és nem diszkriminatív nemi alapon, férfiból, nőből is válhat szangóma. Két féle sangomát különböztetnek meg; van akinek a szerepe inkább egyszerűbb, gyógyító feladatok ellátásában nyilvánul meg – bár a szellemekkel való kommunikálás itt is jelen van –, és van egy nagyobb hatalommal bíró, de nagyobb felelősséget követelő változat, aki a jó és rossz szellemekkel is kapcsolatban áll. Szangómává úgy válhat valaki, ha egy látomásokkal kísért, lázas betegség szerű állapoton megy keresztül az illető, és ugyanakkor egy öregebb szangóma álmában is megjelenik. Ilyenkor az idősebb szangóma tanítványa lesz a „betegségből” való felépülése után. A szangómák amúgy városokban is ugyan úgy megtalálhatóak, gyakran teljesen átlagos civil foglalkozásuk van. A szangóma, aki a meghívást közvetítette középkorú, lesothói származású nő volt, aki itt élt Transkeiben a xosa nyelvet beszélő Pondo emberek között.
Amikor eljött az ünnepség napja, heten egy kis dobozos autóba – helyi használattal baki – gyömöszöltük magunkat, majd felvettünk két fiatalabb szangómát a városban, akik az utat mutatták. Ajándékba, a helyiek javaslatára, vodkát vettünk. A dombos vidék szinte teljesen benépesített, szétszórtan, kis tanyacsoportok jellemzőek, ahol családok önfenntartó mezőgazdasági tevékenységet folytatnak. Néhol kisebb falvakat érintettünk, ahol egy-két kisebb bolt, esetleg iskola található. Végcélunk egy ilyen falu határában volt, egy tövises ágakból font kerítéssel határolt udvar volt az ünnepség számára kijelölt hely. Az udvarban egy vályogtéglából épített, pléhtetős, téglalap alapú ház állt, egy hatalmas katonai sátor és egy kb. 4 méter átmérőjű, kör alakú, döngölt falú, fűtetős ház. Ebbe vezettek be minket, miután egy idősebb férfi mindannyiunk lábát megmosta egy lavórból. Bent a házban az ajtóval szemben egy trónszerű karosszék állt, fölötte egy nagy keretes kép, amely vendéglátónkat ábrázolta öltönyben, aki most félmeztelenül, – valószínűleg mű – leopárd bőr ágyékkötőben fogadott minket. Kb. 25-30 éves lehetett, a nevére nem emlékszem. A helyiségben volt még pár hordó, vízzel és kukorica sörrel, néhány leterített gyékény és kettő-három bódultan alvó csirke. Miután átestünk az egyoldalú bemutatkozáson, amit az idősebb férfi egy papírra feljegyzett, kimentünk az udvarra. A ház mellett kikötve egy tehén és egy kecske volt, amit vendéglátónk vágott le – a kecskének a torkát vágta, a marhának a koponyája és az utolsó csigolya közé nyomta a kést, amíg ki nem múlt. Az állatok feldolgozásával utána mások foglalatoskodtak.
Közben a helyiek is gyűltek, és amikor a nagy sátor már teljesen feltöltődött emberekkel, kezdetét vette az ünnepség. Különböző emberek szólaltak fel – köztük egy rádió műsorvezetője a fővárosból, Umtatából, a másik nagyváros, Lusikisiki valamilyen elöljárósága stb. –, az egész eseményt az idősebb férfi vezette. A beszédek részben xosa, részben angol nyelven folytak. A xosa beszédekből annyit vettünk ki, hogy a falu népének elmesélik, mennyi felől – Angliából, Ausztráliából, Svájcból, Magyarországról – érkeztek emberek erre az eseményre, ezzel növelve az ünnepség fontosságát. Az angol beszédekből valamit megtudtunk vendéglátónkról, aki maga csak nagyon ritkán szólalt meg. A városban tanult, aztán egyszer látomásai voltak, ami révén gazdagságra tett szert és visszajött a faluba, hogy segítse az ittenieket. Fejlődést ígért, iskolát, szupermarketet. A beszédek monotonságát néha énekkel törték meg, ilyenkor vagy az összes összegyűlt együtt énekelt egy pap vezetésével, vagy a helyi iskolás fiú és lány kórus énekelt. Mi is egyenként felszólaltunk, elmondtuk kik vagyunk, honnan jöttünk, mennyire megtisztelve érezzük magunkat stb. Az egész nap így telt, kisebb szünetekkel, pontosan nem is emlékszem mikor került sor az ételek elfogyasztására. Mindenesetre étel-ital volt bőven mind a lakosságnak az udvaron, mind nekünk, kiemelt vendégeknek, a kunyhóban.
Az estét mi már java részt a kunyhóban töltöttük, míg a lakosság kint táncolt a sátorban kihangosított afrikai pop zenére. (Egy lány elmondta, ők nem mehetnek a kunyhóba, de ő maga nem is merne, mert félne.) Bent vendéglátónk a karosszékében, mi félkörben a földön foglaltunk helyet. Több, különböző korú női szangóma is jelen volt, fehér gyöngysorok voltak a fejükre és derekukra tekerve és a nyakukba akasztva, bokájukon kagylókat helyettesítő összehajtott sörös és kólás kupakokból készült csörgők. Valami növényi szert égetett az egyikük kántálással kísérve, míg egy másik egy dobon vert egy egyszerű ütemet – nem ritmust, csak egy monoton ütemet. A szertartást vezető szangóma erre az ütemre táncolt egymagában, meggörnyedve, a gyöngysorok repdestek a levegőben. Szemmel láthatóan egyre jobban beleélte magát. Nehéz fizikai munkának tűnt, de ennek ellenére ritkán váltották egymást. Ilyenkor más vette át a dobot, és más táncolt, de a dob és a tánc folyamatosan ment. Egy idősebb asszony táncolt a legtöbbet, a fiatalok inkább csak a pihenőkre vették át a terepet. A hangulat érezhetően elért egy csúcspontot, a szangóma extázisban táncolt. Ekkor hirtelen, meglepő módon az egész irányt váltott, és a pap, aki jelen volt végig, révületi állapotban szónokolni, énekelni kezdett. Egy kellemes, magával ragadó és energiával teli kánonba folyt az egész, amit a pap vezetett és aminek a jelenlevők kórusa adta meg a testét. Az emberek talpra álltak, kezüket égnek emelve hajladoztak a ritmusra. Részt vett benne vendéglátónk is, aki amúgy csak szótlan szemlélője volt az eseményeknek a karosszékéből. Aztán megint a dob és a szangóma vette át a szerepet, de emlékezetem szerint a pap és a kórus éneke többször visszatért. A szangómák, mindenesetre, fáradhatatlanul folytatták reggelig. Észrevételem szerint semmilyen szert nem fogyasztottak, alkoholt ittak ugyan, de mértékkel.
Egy különös epizódnak is a tanúja voltam, ami mély, és igen vegyes érzést váltott ki bennem. Az este folyamán többször elhagytam a kunyhót. Az egyik ilyen alkalommal a vendéglátónk is megjelent, és beállt a sátorba az emberek közé táncolni. Ez valamivel túl lehetett a benti csúcsponton, a hangulat kint is igen feloldott volt. Vendéglátónk a tömeg közepén őrületes forgásba kezdett. Révületben volt, de tudom, – egy pillanatra összevillant a szemünk – hogy teljesen öntudatánál. Egy kamasz fiú állt a tömeg szélén és csak bámészkodott. Vendéglátónk egyszer csak kirepült a tömegből, és durván félrelökte a fiút, majd visszaszállt táncolni a tömeg közé. A fiú hátrébb állt, de még mindig ott téblábolt. Vendéglátónk egyszer csak megint kirepült, és lendületből lefejelte a fiút, aki erre azért már végleg elvonult fájó fejét fogva. Mielőtt visszarepült volna táncolni, vendéglátónk egy pillantást vetett rám, hogy konstatálja, követtem-e a történteket. Úgy tűnt, az emberek nem vettek észre az egészből semmit.
Reggel, miután a szangómák is abbahagyták, mi is szedelődzködni kezdtünk. A helyiek is lassan oszlottak. Reggelire kaptunk egy kis kecskehúst, monoszódium-glutamáttal ízesítve. Vendéglátónk külön-külön elbúcsúzott tőlünk, kedve szerint angolul vagy xosa nyelven. Amikor a társaságunkban levő egyetlen lányhoz intézte a szavait, letérdeltette őt, úgy beszélt hozzá. Végezetül mindannyiunknak azt mondta, ne felejtsük ezt el, és a kezével egyenletesen, ütemesen tapsolt.
Bár ez a falusi rendezvény nem kapcsolódik szorosan a turizmushoz, ami célja ennek az írásnak, valahol mégis csak utal az afrikai lakosság abbeli törekvésére, hogy aktívabban részt kapjanak abban, mert benne látják életszínvonaluk javulásának egyik lehetőségét. Nem hangzott el, de az volt az érzésem, hogy az igazi oka az egész ünnepségnek az volt, hogy európai befektetőket csábítsanak a helyre. Ezt az érzést a későbbiekben más találkozások is igazolták, amire hamarosan visszatérek. Előtte csak annyit jegyeznék meg, a fenti incidens tükrében, hogy szerintem ez nem a megfelelő módja ennek. Az egész ünnepség és a benne résztvevők viselkedésének vizsgálata, az esemény kulturális jelentőségét félrerakva egy pillanatra, érdekes lenne más szempontokból is. Vendéglátónk viselkedésének vizsgálata pedig, meg merem kockáztatni, teljesen más tudomány hatáskörébe tartozik, bár jó példája, szerencsére kicsiben, azoknak a folyamatoknak, amik, sajnos nagyban is, jellemzőek a gyarmati kort követő Afrikára. Kulturális szempontból viszont egy autentikus, izgalmas megfigyelés részesei lehettünk. Egyrészt bepillantást engedett a hagyományos dél-afrikai kultúrába, ugyanakkor rávilágított a jelenkor változásaira és kihívásaira is. Láthattuk, hogy különböző kulturális elemek hogyan ötvöződnek és férnek meg egymással, mint pl. a tradicionális vallás és a kereszténység, a modernitás illetve a fejlődés igénye és a hagyomány. Megismerhettünk különböző, jellemző viselkedésformákat. Bár vendéglátónk önjelölt vezető, a lakosság mégis elfogadja ezt, aminek gyökerei a dél-afrikai bantu társadalmak hierarchiájában kereshető, ami egy erősen központosított hatalmi rendszer (lásd pl. Zuluk), szemben a szan emberek (bushmanok) és az észak-kenyai nomád nilota törzsek társadalmával, ahol a hatalom eloszlása egyenletesebb.
A turizmus fontos iparág Afrikában, de a fekete lakosság vállalkozóként betöltött szerepe ebben minimális. Leginkább alkalmazottként, kézművesként vagy termelőként részesednek a turizmus által generált pénzből, illetve – illegálisan vállalt – idegenvezetésből. Ez alapvetően nem önszántukból van így – elsősorban hiányzik a tőke, de a tudásnak egy bizonyos formája is, illetve a turisták részéről a bizalom. Ez utóbbi kettő változhat leghamarabb. Az Afrikába látogató külföldiek egy része nyitott a kultúra első kézből való megismerése iránt, nem csak a szafarik és a tengerpart vonzza őket. A legnagyobb visszatartó erő a bűnözéstől való félelem, és sok esetben a megszokott európai színvonal igénye. A városban tanult, fehérekkel érintkező fekete fiatalok, lévén több kultúrát is ismernek, gyorsan megtanulják a fehérekkel való kommunikációt, amire számos példa van. A szükséges tőkét saját erőből előteremteni viszont nagyon nehéz, habár példák mutatják, nem lehetetlen. Potenciális befektetők megnyerése tűnik a legjárhatóbb útnak, és számos olyan esettel találkoztam, amikor erről volt szó.
Az önerős vállalkozások egy formája a „falusi turizmus” egyszerűbb változatával való próbálkozás, amivel Dél Afrikában és Zimbabwében találkoztam, ahol a látogató egy családnál vendégeskedhet csekély ellenszolgáltatásért. Itt a fő probléma a korábban említett bizalmatlanság a turisták részéről, pedig a falvak biztonságosabbak, mint a városok. Falun csak egy család vendégeként lehet tartózkodni a helyi vezető engedélyével, ami ezáltal az egész közösségre nézve kötelező érvényű lesz, még ha esetleg vannak is akiknek ez nem tetszik. Nekem mindenesetre úgy tűnt, ez utóbbiak vannak kevesebben és többnyire örülnek annak, hogy megismerkedhetnek fehér emberekkel, megmutathatják hogyan élnek, megvitathatják a világ dolgait és az őket érintő eseményeket.
Kezdetleges kis családi vállalkozásokkal találkoztam Malawiben a turisták által látogatott helyeken. Bár ezek egyszerű kis szállások voltak, a családok, akik üzemeltették őket jómódúnak számítottak. Sokan valószínűleg jó kapcsolatokkal rendelkeztek az akkori vagy a korábbi kormány köreiben. Malawiben a turizmus volumene alacsony és viszonylag kevés a külföldi befektető, ezért ezek a vállalkozások, helyi viszonyokkal, jól mennek.
A kenyai tengerparton lényegesen több a fekete kézben levő vállalkozások száma, bár itt sokan ennek ellenére „idegennek” számítanak, mivel az ország más tájairól idetelepedett törzsek képviselőiről van szó. Ez sokszor feszültséget is teremt a helyi emberek és köztük. Kenya és Tanzánia turizmusában amúgy igazán a helyi ázsiai közösségek és a fehérek szerepe dominál.
És végül is eljutottam a turizmus egy olyan formájához, amit máshol nem láttam. Észak Kenyában több helyen is találkoztam a helyi közösség által üzemeltetett kezdeményezésekkel, ahol a befolyó hasznot a közösség fejlesztésére fordítják. Ebből finanszírozzák a gyerekek iskolázásának egy részét – nem ingyenes! –, volt ahol víztisztító berendezést építettek stb. Az egyik helyen a kisvárosi közösség maga szervez túrákat a környékbeli falvakba, ahol élelmiszerrel, teával, cukorral és dohánnyal fizetnek, mivel az ottani közösségek igazából ennek látják hasznát.
A turizmus és a benne résztvevők szerepe önmagában nem antropológiai, inkább gazdasági, szociológiai kérdésnek tűnik, de mivel ezek a folyamatok is erősen hozzájárulnak a helyi kultúrák formálásához, változásához, lehet a kérdést kultúrantropológiai nézőpontból is megközelíteni. Afrikát erősen átszövik a hagyományok, ezek sokszínűek, változatosak és sokszor teljesen eltérőek. Néhol egészen tradicionális formában vannak jelen, van ahol az európai, amerikai, afro-amerikai kultúrák és a helyi városi lét bizarr egyvelegét alkotják, megint máshol az ázsiai vagy arab hatás dominál. A turizmus mindenesetre jelen van, és ebből a fekete lakosság is szeretne hasznot látni, bár talán vannak olyan csoportok, akik az európai értelembe vett fejlődést, beleértve akár a pénz használatát is, elutasítják. De a változást ők sem kerülhetik el. Ezek összetett folyamatok, és a népesség növekedése, a klíma változás, a legelők fogyása, járványok, lőfegyverek stb. mind kihatással vannak a kultúrák változására. Ökológiai, gazdasági, politikai és egyéb tényezők is befolyásolják a kultúrák alakulását, ezért azt nem lehet önmagában vizsgálni. Van ahol ez a változás csak gyorsabban történik, van ahol meg lassabban. Van ahol ez csak szimpatikusabb irányba halad, és van ahol meg nem.
Elöljáróban a „fekete” kifejezéshez szeretném azt hozzátenni, hogy ezt a megjelölést láttam szükségesnek, mivel az „afrikai” vagy „helyi” megjelölés nem pontosan határozza meg azt a csoportot, akivel foglalkozni kívánok, mivel európai és ázsiai származású emberek generációkon keresztül élnek Afrikában. Ők is afrikainak vallják magukat, illetve őket is afrikainak ítélik meg. Az üzleti vállalkozások jelentős része ilyen afrikaiak, illetve újabban betelepültek kezében van. A helyi közhasználatban elterjedt a „fehér”, „ázsiai”, „indiai”, „szikh”, „színes” és „fekete” megkülönböztetés, amik tapasztalatom szerint önmagukban rasszista felhang és előítéletek nélküli megjelölések, ezért én is ezt a kifejezést használom, mivel kimondottan a fekete afrikai lakosság turizmusban betöltött szerepét vizsgálom.
Kezdeném egy dél-afrikai ünnepség leírásával, ami ugyan csak áttételesen kapcsolódik a turizmushoz, de kulturális szempontból igen érdekes esemény volt. Majd az általam látott vállalkozások, próbálkozások leírásával folytatom.
A dél-afrikai Transkeiben, ami a fekete lakosság számára kijelölt egykori bantusztánok (homeland) egyike, többedmagammal meghívást kaptam egy falusi ünnepségre. Míg Dél Afrika egyes részei európai vagy ausztrál színvonalúak fejlettség szempontjából, ezek a területek – lévén az apartheid logika szerint nem tartoztak Dél Afrikához – teljesen elmaradottak a szó európai értelmében. Viszont ez az elmaradottság is segített megőrizni a lakosság hagyományos kultúráját, amibe mi is bepillantást nyerhettünk. A Port St. Johns-i szállásra egy szangóma – gyógyító ember – hozta a hírt, hogy mindenkit szívesen látnak ezen az eseményen. A szangóma pozíció, elmondások alapján, nem örökletes és nem diszkriminatív nemi alapon, férfiból, nőből is válhat szangóma. Két féle sangomát különböztetnek meg; van akinek a szerepe inkább egyszerűbb, gyógyító feladatok ellátásában nyilvánul meg – bár a szellemekkel való kommunikálás itt is jelen van –, és van egy nagyobb hatalommal bíró, de nagyobb felelősséget követelő változat, aki a jó és rossz szellemekkel is kapcsolatban áll. Szangómává úgy válhat valaki, ha egy látomásokkal kísért, lázas betegség szerű állapoton megy keresztül az illető, és ugyanakkor egy öregebb szangóma álmában is megjelenik. Ilyenkor az idősebb szangóma tanítványa lesz a „betegségből” való felépülése után. A szangómák amúgy városokban is ugyan úgy megtalálhatóak, gyakran teljesen átlagos civil foglalkozásuk van. A szangóma, aki a meghívást közvetítette középkorú, lesothói származású nő volt, aki itt élt Transkeiben a xosa nyelvet beszélő Pondo emberek között.
Amikor eljött az ünnepség napja, heten egy kis dobozos autóba – helyi használattal baki – gyömöszöltük magunkat, majd felvettünk két fiatalabb szangómát a városban, akik az utat mutatták. Ajándékba, a helyiek javaslatára, vodkát vettünk. A dombos vidék szinte teljesen benépesített, szétszórtan, kis tanyacsoportok jellemzőek, ahol családok önfenntartó mezőgazdasági tevékenységet folytatnak. Néhol kisebb falvakat érintettünk, ahol egy-két kisebb bolt, esetleg iskola található. Végcélunk egy ilyen falu határában volt, egy tövises ágakból font kerítéssel határolt udvar volt az ünnepség számára kijelölt hely. Az udvarban egy vályogtéglából épített, pléhtetős, téglalap alapú ház állt, egy hatalmas katonai sátor és egy kb. 4 méter átmérőjű, kör alakú, döngölt falú, fűtetős ház. Ebbe vezettek be minket, miután egy idősebb férfi mindannyiunk lábát megmosta egy lavórból. Bent a házban az ajtóval szemben egy trónszerű karosszék állt, fölötte egy nagy keretes kép, amely vendéglátónkat ábrázolta öltönyben, aki most félmeztelenül, – valószínűleg mű – leopárd bőr ágyékkötőben fogadott minket. Kb. 25-30 éves lehetett, a nevére nem emlékszem. A helyiségben volt még pár hordó, vízzel és kukorica sörrel, néhány leterített gyékény és kettő-három bódultan alvó csirke. Miután átestünk az egyoldalú bemutatkozáson, amit az idősebb férfi egy papírra feljegyzett, kimentünk az udvarra. A ház mellett kikötve egy tehén és egy kecske volt, amit vendéglátónk vágott le – a kecskének a torkát vágta, a marhának a koponyája és az utolsó csigolya közé nyomta a kést, amíg ki nem múlt. Az állatok feldolgozásával utána mások foglalatoskodtak.
Közben a helyiek is gyűltek, és amikor a nagy sátor már teljesen feltöltődött emberekkel, kezdetét vette az ünnepség. Különböző emberek szólaltak fel – köztük egy rádió műsorvezetője a fővárosból, Umtatából, a másik nagyváros, Lusikisiki valamilyen elöljárósága stb. –, az egész eseményt az idősebb férfi vezette. A beszédek részben xosa, részben angol nyelven folytak. A xosa beszédekből annyit vettünk ki, hogy a falu népének elmesélik, mennyi felől – Angliából, Ausztráliából, Svájcból, Magyarországról – érkeztek emberek erre az eseményre, ezzel növelve az ünnepség fontosságát. Az angol beszédekből valamit megtudtunk vendéglátónkról, aki maga csak nagyon ritkán szólalt meg. A városban tanult, aztán egyszer látomásai voltak, ami révén gazdagságra tett szert és visszajött a faluba, hogy segítse az ittenieket. Fejlődést ígért, iskolát, szupermarketet. A beszédek monotonságát néha énekkel törték meg, ilyenkor vagy az összes összegyűlt együtt énekelt egy pap vezetésével, vagy a helyi iskolás fiú és lány kórus énekelt. Mi is egyenként felszólaltunk, elmondtuk kik vagyunk, honnan jöttünk, mennyire megtisztelve érezzük magunkat stb. Az egész nap így telt, kisebb szünetekkel, pontosan nem is emlékszem mikor került sor az ételek elfogyasztására. Mindenesetre étel-ital volt bőven mind a lakosságnak az udvaron, mind nekünk, kiemelt vendégeknek, a kunyhóban.
Az estét mi már java részt a kunyhóban töltöttük, míg a lakosság kint táncolt a sátorban kihangosított afrikai pop zenére. (Egy lány elmondta, ők nem mehetnek a kunyhóba, de ő maga nem is merne, mert félne.) Bent vendéglátónk a karosszékében, mi félkörben a földön foglaltunk helyet. Több, különböző korú női szangóma is jelen volt, fehér gyöngysorok voltak a fejükre és derekukra tekerve és a nyakukba akasztva, bokájukon kagylókat helyettesítő összehajtott sörös és kólás kupakokból készült csörgők. Valami növényi szert égetett az egyikük kántálással kísérve, míg egy másik egy dobon vert egy egyszerű ütemet – nem ritmust, csak egy monoton ütemet. A szertartást vezető szangóma erre az ütemre táncolt egymagában, meggörnyedve, a gyöngysorok repdestek a levegőben. Szemmel láthatóan egyre jobban beleélte magát. Nehéz fizikai munkának tűnt, de ennek ellenére ritkán váltották egymást. Ilyenkor más vette át a dobot, és más táncolt, de a dob és a tánc folyamatosan ment. Egy idősebb asszony táncolt a legtöbbet, a fiatalok inkább csak a pihenőkre vették át a terepet. A hangulat érezhetően elért egy csúcspontot, a szangóma extázisban táncolt. Ekkor hirtelen, meglepő módon az egész irányt váltott, és a pap, aki jelen volt végig, révületi állapotban szónokolni, énekelni kezdett. Egy kellemes, magával ragadó és energiával teli kánonba folyt az egész, amit a pap vezetett és aminek a jelenlevők kórusa adta meg a testét. Az emberek talpra álltak, kezüket égnek emelve hajladoztak a ritmusra. Részt vett benne vendéglátónk is, aki amúgy csak szótlan szemlélője volt az eseményeknek a karosszékéből. Aztán megint a dob és a szangóma vette át a szerepet, de emlékezetem szerint a pap és a kórus éneke többször visszatért. A szangómák, mindenesetre, fáradhatatlanul folytatták reggelig. Észrevételem szerint semmilyen szert nem fogyasztottak, alkoholt ittak ugyan, de mértékkel.
Egy különös epizódnak is a tanúja voltam, ami mély, és igen vegyes érzést váltott ki bennem. Az este folyamán többször elhagytam a kunyhót. Az egyik ilyen alkalommal a vendéglátónk is megjelent, és beállt a sátorba az emberek közé táncolni. Ez valamivel túl lehetett a benti csúcsponton, a hangulat kint is igen feloldott volt. Vendéglátónk a tömeg közepén őrületes forgásba kezdett. Révületben volt, de tudom, – egy pillanatra összevillant a szemünk – hogy teljesen öntudatánál. Egy kamasz fiú állt a tömeg szélén és csak bámészkodott. Vendéglátónk egyszer csak kirepült a tömegből, és durván félrelökte a fiút, majd visszaszállt táncolni a tömeg közé. A fiú hátrébb állt, de még mindig ott téblábolt. Vendéglátónk egyszer csak megint kirepült, és lendületből lefejelte a fiút, aki erre azért már végleg elvonult fájó fejét fogva. Mielőtt visszarepült volna táncolni, vendéglátónk egy pillantást vetett rám, hogy konstatálja, követtem-e a történteket. Úgy tűnt, az emberek nem vettek észre az egészből semmit.
Reggel, miután a szangómák is abbahagyták, mi is szedelődzködni kezdtünk. A helyiek is lassan oszlottak. Reggelire kaptunk egy kis kecskehúst, monoszódium-glutamáttal ízesítve. Vendéglátónk külön-külön elbúcsúzott tőlünk, kedve szerint angolul vagy xosa nyelven. Amikor a társaságunkban levő egyetlen lányhoz intézte a szavait, letérdeltette őt, úgy beszélt hozzá. Végezetül mindannyiunknak azt mondta, ne felejtsük ezt el, és a kezével egyenletesen, ütemesen tapsolt.
Bár ez a falusi rendezvény nem kapcsolódik szorosan a turizmushoz, ami célja ennek az írásnak, valahol mégis csak utal az afrikai lakosság abbeli törekvésére, hogy aktívabban részt kapjanak abban, mert benne látják életszínvonaluk javulásának egyik lehetőségét. Nem hangzott el, de az volt az érzésem, hogy az igazi oka az egész ünnepségnek az volt, hogy európai befektetőket csábítsanak a helyre. Ezt az érzést a későbbiekben más találkozások is igazolták, amire hamarosan visszatérek. Előtte csak annyit jegyeznék meg, a fenti incidens tükrében, hogy szerintem ez nem a megfelelő módja ennek. Az egész ünnepség és a benne résztvevők viselkedésének vizsgálata, az esemény kulturális jelentőségét félrerakva egy pillanatra, érdekes lenne más szempontokból is. Vendéglátónk viselkedésének vizsgálata pedig, meg merem kockáztatni, teljesen más tudomány hatáskörébe tartozik, bár jó példája, szerencsére kicsiben, azoknak a folyamatoknak, amik, sajnos nagyban is, jellemzőek a gyarmati kort követő Afrikára. Kulturális szempontból viszont egy autentikus, izgalmas megfigyelés részesei lehettünk. Egyrészt bepillantást engedett a hagyományos dél-afrikai kultúrába, ugyanakkor rávilágított a jelenkor változásaira és kihívásaira is. Láthattuk, hogy különböző kulturális elemek hogyan ötvöződnek és férnek meg egymással, mint pl. a tradicionális vallás és a kereszténység, a modernitás illetve a fejlődés igénye és a hagyomány. Megismerhettünk különböző, jellemző viselkedésformákat. Bár vendéglátónk önjelölt vezető, a lakosság mégis elfogadja ezt, aminek gyökerei a dél-afrikai bantu társadalmak hierarchiájában kereshető, ami egy erősen központosított hatalmi rendszer (lásd pl. Zuluk), szemben a szan emberek (bushmanok) és az észak-kenyai nomád nilota törzsek társadalmával, ahol a hatalom eloszlása egyenletesebb.
A turizmus fontos iparág Afrikában, de a fekete lakosság vállalkozóként betöltött szerepe ebben minimális. Leginkább alkalmazottként, kézművesként vagy termelőként részesednek a turizmus által generált pénzből, illetve – illegálisan vállalt – idegenvezetésből. Ez alapvetően nem önszántukból van így – elsősorban hiányzik a tőke, de a tudásnak egy bizonyos formája is, illetve a turisták részéről a bizalom. Ez utóbbi kettő változhat leghamarabb. Az Afrikába látogató külföldiek egy része nyitott a kultúra első kézből való megismerése iránt, nem csak a szafarik és a tengerpart vonzza őket. A legnagyobb visszatartó erő a bűnözéstől való félelem, és sok esetben a megszokott európai színvonal igénye. A városban tanult, fehérekkel érintkező fekete fiatalok, lévén több kultúrát is ismernek, gyorsan megtanulják a fehérekkel való kommunikációt, amire számos példa van. A szükséges tőkét saját erőből előteremteni viszont nagyon nehéz, habár példák mutatják, nem lehetetlen. Potenciális befektetők megnyerése tűnik a legjárhatóbb útnak, és számos olyan esettel találkoztam, amikor erről volt szó.
Az önerős vállalkozások egy formája a „falusi turizmus” egyszerűbb változatával való próbálkozás, amivel Dél Afrikában és Zimbabwében találkoztam, ahol a látogató egy családnál vendégeskedhet csekély ellenszolgáltatásért. Itt a fő probléma a korábban említett bizalmatlanság a turisták részéről, pedig a falvak biztonságosabbak, mint a városok. Falun csak egy család vendégeként lehet tartózkodni a helyi vezető engedélyével, ami ezáltal az egész közösségre nézve kötelező érvényű lesz, még ha esetleg vannak is akiknek ez nem tetszik. Nekem mindenesetre úgy tűnt, ez utóbbiak vannak kevesebben és többnyire örülnek annak, hogy megismerkedhetnek fehér emberekkel, megmutathatják hogyan élnek, megvitathatják a világ dolgait és az őket érintő eseményeket.
Kezdetleges kis családi vállalkozásokkal találkoztam Malawiben a turisták által látogatott helyeken. Bár ezek egyszerű kis szállások voltak, a családok, akik üzemeltették őket jómódúnak számítottak. Sokan valószínűleg jó kapcsolatokkal rendelkeztek az akkori vagy a korábbi kormány köreiben. Malawiben a turizmus volumene alacsony és viszonylag kevés a külföldi befektető, ezért ezek a vállalkozások, helyi viszonyokkal, jól mennek.
A kenyai tengerparton lényegesen több a fekete kézben levő vállalkozások száma, bár itt sokan ennek ellenére „idegennek” számítanak, mivel az ország más tájairól idetelepedett törzsek képviselőiről van szó. Ez sokszor feszültséget is teremt a helyi emberek és köztük. Kenya és Tanzánia turizmusában amúgy igazán a helyi ázsiai közösségek és a fehérek szerepe dominál.
És végül is eljutottam a turizmus egy olyan formájához, amit máshol nem láttam. Észak Kenyában több helyen is találkoztam a helyi közösség által üzemeltetett kezdeményezésekkel, ahol a befolyó hasznot a közösség fejlesztésére fordítják. Ebből finanszírozzák a gyerekek iskolázásának egy részét – nem ingyenes! –, volt ahol víztisztító berendezést építettek stb. Az egyik helyen a kisvárosi közösség maga szervez túrákat a környékbeli falvakba, ahol élelmiszerrel, teával, cukorral és dohánnyal fizetnek, mivel az ottani közösségek igazából ennek látják hasznát.
A turizmus és a benne résztvevők szerepe önmagában nem antropológiai, inkább gazdasági, szociológiai kérdésnek tűnik, de mivel ezek a folyamatok is erősen hozzájárulnak a helyi kultúrák formálásához, változásához, lehet a kérdést kultúrantropológiai nézőpontból is megközelíteni. Afrikát erősen átszövik a hagyományok, ezek sokszínűek, változatosak és sokszor teljesen eltérőek. Néhol egészen tradicionális formában vannak jelen, van ahol az európai, amerikai, afro-amerikai kultúrák és a helyi városi lét bizarr egyvelegét alkotják, megint máshol az ázsiai vagy arab hatás dominál. A turizmus mindenesetre jelen van, és ebből a fekete lakosság is szeretne hasznot látni, bár talán vannak olyan csoportok, akik az európai értelembe vett fejlődést, beleértve akár a pénz használatát is, elutasítják. De a változást ők sem kerülhetik el. Ezek összetett folyamatok, és a népesség növekedése, a klíma változás, a legelők fogyása, járványok, lőfegyverek stb. mind kihatással vannak a kultúrák változására. Ökológiai, gazdasági, politikai és egyéb tényezők is befolyásolják a kultúrák alakulását, ezért azt nem lehet önmagában vizsgálni. Van ahol ez a változás csak gyorsabban történik, van ahol meg lassabban. Van ahol ez csak szimpatikusabb irányba halad, és van ahol meg nem.
