Afrika egy csavargó szemével
Written around 1998
A világ vezetőinek egy része ismét összegyűlt, Mugabe elnök, öltönyben és csokornyakkendőben megnyitotta a napenergia konferenciát. Na, megint adtunk a szarnak egy pofont, gondoltam, ahogy átfutottam a napi híreket a vonaton ülve éppen Harare fele menet. Átérzem a fontosságát a témának, de Rio esetéből tanulva, és az eddig Afrikában látottak alapján ez nem tűnt sokkal többnek nekem bohóckodásnál. Komoly változásokra van szükség, és nem csak az energia felhasználás területén, ahhoz, hogy az átlag ember, mondjuk Mr. Dume Sane a Matoposnál vagy Kiskasza István az Alföldön, érezze a hatását. Egy hetet töltöttem Bulawayo mellett egy kis faluban egy Ndebele családnál, és bár a helyzet itt közel se rossz annyira mint más helyeken szerte a világban, fejlődésnek, se fenntarthatónak, se fenntarthatatlannak, nyoma sincs.
Mikor visszaérkeztem a Viktória vízeséstől Bulawayoba, egy büszke “rodéziai” család által üzemeltetett hostelben szálltam meg. Itt találkoztam Iannel, aki amúgy nem helyi srác, félig fehér félig sóna Harareből, aki bejárt különböző ügyleteket bonyolítani. Rajta keresztül jutottam el Fortune-hoz, aki egy rém szerény, csendes, városba szakadt falusi gyerek, akinek végül is a családját felkerestem. Engem érdekelt, hogy élnek az emberek vidéken, mert ha valaki az igazi Afrikára kíváncsi, azt nem a városokban találja meg, és nem is az állat rezervátumokban.
Fortune családja egy gyönyörű helyen lakik, a kopár, földöntúli sziklaképződményeiről híres Matopos régióban. A környék jelentős része most állami tulajdonú nemzeti park, korábban pedig Cecil Rhodes birtokai voltak - egyikből se láttak túl sok hasznot eddig a helyiek. Az elszórt, szinte egymásba érő falvakban se folyóvíz, se áram, az emberek kis kerek földkunyhókban laknak, állatokat - baromfit és kecskét - tartanak, kukoricát és zöldségeket termesztenek. Az életvitelük alapjaiban nem igazán változott az elmúlt pár száz év alatt, a változások igazából csak most érnek ide el. Mindenük megvolt eddig, ami a “jó élethez” kell: táplálék, menedék, tüzelő, védelem és a közösséget összetartó hagyományok és kiterjedt rokoni kapcsolatok. Persze ez nem volt egy idillikus, gondtalan élet, folyamatosan szembe kellett nézni a nehézségekkel: ha az eső nem jött időben, be kellett érni kevéssel; a földkunyhókat újra meg újra tapaszthatták; a tüzet valakinek állandóan táplálnia kellett; meg kellett védeniük magukat az ellenségekkel szemben, és a gyógyító ember se tudott mindig segítséget a különböző betegségekre és ártó szellemekre. De a család, a törzs és a közös szertartások egy olyan fizikai-szellemi “szociális hálót” alkottak, amik keresztül vitték őket a legnehezebb időkön is. De a változások, ha lassan is, ide is eljutottak. Az időjárás egyre kiszámíthatatlanabb, a földek kevesebb termést hoznak, kevesebb a tűzifa, a férfiak a városba járnak dolgozni, a tradíciók, bár még erősen tartják magukat, kopnak.
“Ti európaiak mindig csak a hagyományokról beszéltek,” mondta a régió egyetlen iskolájának az egyik tanára a helyi kocsmában, ahogy a kétliteres kukorica sör körbe járt, “de mi van a fejlődéssel?” Az emberek itt is többet akarnak, és én nem mondhatom nekik, hogy te, ne akarj áramot, ne akarj utakat, ne akarj nagyobb házat, televíziót, hűtőszekrényt, amerikai filmeket és hamburgert, mert én, fehér emberként, pont ezeket ”képviselem”.
Még Chimani Maniban ismerkedtem meg egy ausztrál sráccal, aki Hararetől nem messze dolgozott mint önkéntes egy permakultúra farmon. Érdeklődésemet felkeltette a dolog, és később, amikor arra jártam, felkerestem a helyet. Nem volt könnyű megtalálni a farmot, mert csak a nevét tudtam, Fambadzinai, és azt, hogy a Karibaba vezető út mellett van. Mindenesetre eljutottunk oda, és igen érdekesnek találtam. A hely, mint kiderült, egy oktatási központ, ahol a fenntartható mezőgazdaságról tanítanak, elméletben és gyakorlatban. Van egy fő épület, itt található a konyha, az étkező, a fürdő, egy tanterem és egy könyvesbolt. Amikor ott jártam eritreai, etióp, japán, zambiai és persze zimbabwei résztvevői voltak a programnak, akik a főépület körül elhelyezkedő hagyományos, de valamelyest komfortosabb kunyhókban laktak. A farmon a tradicionális afrikai mezőgazdaság alternatíváit tanítják, a fő hangsúlyt a diverzitás fenntartása kapja, vetésforgók, fás területen való legeltetés. Van még egy textilfestő műhelyük és a helyszínen kiszedett agyagból készítenek téglákat. A farmot egy fehér házaspár vezeti, és minden érdeklődő számára nyitott, de a tanfolyamok csak az afrikai országok résztvevői számára ingyenesek. Ami engem érdekelt, hogy a hely képes-e kitermelni azt az összeget, ami a saját fenntartásához kell, de mint kiderült nem, a dán kormány támogatja a létesítményt. A másik kérdés persze az, hogy amikor a résztvevők hazamennek, mennyire tudják a gyakorlatba átültetni a tanultakat - az biztos, hogy dramatikus változásokra senki sem számíthat, mindez túl kevés túl későn.
Zimbabwében nem élnek rosszul, ez igazán akkor vált világossá előttem, amikor elhagytam az országot. Lemaradtam a csatlakozó buszról, ami Malawiba vitt volna Mozambikon keresztül, és nem volt kedvem a leszakadt határállomáson tölteni a délutánt és éjszakát. Egy kamionos némi ellenszolgáltatásért cserébe elvállalta, hogy elvisz. Még estére ott leszünk, ígérte, amit picit nehéz volt elhinni, de ki tudja, ő a helyi. Kétségeim fokozódtak, amint döcögve elindultunk a muzeális darabbal. Még tíz percet se tettünk meg, amikor elővett egy üveg sört, és én arra gondoltam, nem is baj, hogy ilyen lassan megyünk, mert ha a sofőr félúton berúg, legalább ne százzal csússzunk ki az útról. Végül is nem történt semmi komolyabb baleset, bár soha nem vitt el Malawiig. Már jócskán szürkült, amikor megálltunk egy falunál újabb söröket venni, és észre vette, hogy menet közben elhagyta a teherautó egyik kerekét, a tengelyt meg a földön lógva húzta ki tudja már mióta. Nincs mese, ezt meg kell keresnie mindenféleképpen, engem kirakott és visszafordult. Végül is egy csempész szállásán szálltam meg, aki Malawiból, a határőröket lefizetve, műanyag edényeket szállít Mozambikba a tengerparti városokba.
Másnap egy újabb kamionos felvett, és ő józanul, rendes tempóval haladt. Mozambikból nem láttam sokat, de az a kevés sokról árulkodott. A Zimbabwet Malawival összekötő út, a Tete folyosó, Mozambik kevés épen maradt útjainak egyike. A háború nyomait itt nem nagyon látni, bár az út széli táblák kivétel nélkül szitává vannak lőve. Ami engem jobban megdöbbentett és elszomorított, az maga a táj. Ameddig a szem ellát, kivágott fák csonkjai, szinte egy épen maradtat se látni. Az utak mentén elszórva szénégető telepek és emberek zsákokba rakott faszenet kínálnak az elhaladó kamionoknak, vagy maguk cipelik a településekre. Tüzelőre szükség van.
Malawiban valamelyest jobb a helyzet, de nem sokkal. Ez a kis ország is szinte már teljesen felélte a természeti kincseit, a tengernyi nagyságú tavukban szúnyoghálóval fogják a halat, és a dombokról a kivágott erdők helyéről az esők a vízbe mossák a termőföldet. Ez egy viszonylag lassú, de biztos önpusztító folyamat, önerőből nem hiszem, hogy megoldást tudnak találni a problémáikra. Blantyre-ban, a szállás éttermében futottam össze a Világ Bank egy helyi munkatársával, és egy sör mellett ezekről a dolgokról beszélgettünk. Szerinte a harmadik világ problémáira a megoldás az újra-gyarmatosítás, és ebben a munkáltatójának kétséget kizáróan fontos szerepe van. Természetesen a Világ Bank nem érdekelt jótékonysági projektekben, csak abba száll bele, amiben sok pénz van. Cinikus önkritikával figyelmembe ajánlott egy könyvet a Világ Bankról, “A szegénység urai”-t (Lords of Poverty), melyet nem hiszem, hogy valaha is elolvasok.
Ugyanebben a városban ismerkedtem meg Patrickkel és Bennel, két nagyon különböző helyi sráccal. Patrick egy gazdag családból származik, az apja valószínűleg magas pozícióban lehetett a Banda rezsim alatt, bár most munkanélküli. Egy hatalmas házban laknak amit magas kőkerítés választ el a körülvevő nyomortól, saját biztonsági emberük és bejárónőjük van, de ami a legszokatlanabb, van televíziójuk egy olyan országban, ahol akkor még egy TV adó sem üzemelt. Ben egy közeli faluból származik, de a városban próbál érvényesülni. Közösen akarnak fafaragásokkal, dobokkal, egyéb túrista cikkekkel kereskedni, és meghívtak Ben falujába, nézzem meg hogy élnek ott és hogy dolgoznak a kézművesek. A szituáció picit hasonlított a zimbabwe-i kalandra, és én örömmel igent mondtam.
Shire North, Ben faluja, igen emlékeztetett a korábban látott településekre, bár itt több a szögletes ház. Szemben a Matopos falvaival, itt több törzs is együtt él, alapvetően Csevák és Laok. A fő táplálékuk szintén a kukorica, de mivel a közelben egy folyó folyik, az ártérben különböző trópusi gyümölcsök is megteremnek. Ben nagyapja, a falu főnöke, éppen távol volt, és én addig nem tartózkodhattam hivatalosan a faluban, amíg erre tőle engedélyt nem kaptam. Estére megjött az öreg, és bár nem volt túlságosan elragadtatva, megengedte, hogy maradjak. Másnap reggel korán keltünk, hogy felkeressük a kézműveseket, akik pár faluval arrébb laktak. Reggelire egy kis pattogatott kukoricát ettünk, kaptunk egy kis útra való kapadohányt, és nekivágtunk az útnak. Menet közben az egyik településen egy World Vision projektet láttunk, egy keskeny, hosszú istálló jellegű épületet - a környékbeli falvak iskoláját -, és mellette egy fölé magasodó gigászi, otromba templomot. Hinni kell, de egy malommal vagy kúttal többet értek volna a lakosok.
A két fafaragó, akihez mentünk, egy cölöpökön álló fűtetős műhelyben dolgozott. Egy házilag készített “esztergapadon” kerek asztalokat és székeket készítettek, amit pár dollárért adtak tovább. A földbe két Y alakú fát dugtak be, erre nyársszerűen egy rudat erősítettek. Erre rakták az esztergálandó fadarabot, amit, amíg egyikük a bicikli lánccal a tengelyt forgatta, a másik a saját kovácsolású vésőkkel faragott. Nem egy túl hatékony módszer, de arra a kis extra pénzre szükségük van, csupán a földből nem igazán tudnak megélni.
A Ben falujában és Patrick szüleinél tett látogatásomból kiderült, hogy befektetőket keresnek, nagyban vagy kicsiben, mindegy. A túrizmus tűnik számukra a legjárhatóbb megoldásnak, és biztos vagyok benne, hogy vannak sokan, akik szívesen beszállnak. A kérdés csak az, mennyire jó mindez, és főleg, hogy kinek.
A túrizmus ellentmondásai Tanzániában és Kenyában voltak a legszembetűnőbbek. Mindkét ország leginkább a luxus túrizmust propagálja, és habár ez picit megcsappant az utóbbi időkben, még mindig elég sok pénzt hagynak itt az európai, amerikai és japán vendégek. Természetesen nem mindenki örül nekik, a lakosság jelentős része még áttételesen sem érdekelt ebben a pénzforgásban. A népesség szaporulata, a sivatag terjedése, járványok, politikai és törzsi viszályok, egyre erősödő bűnözés sújtják Kenya jelentős részét, és az átlag ember örül, ha enni tud adni a családjának és a gyerekeit iskolába tudja járatni. Ennek ellenére, különböző szinteken, még mindig fektetnek be ebbe az ágazatba.
A Naiwasha tótól nem messze egy vulkáni kráterhez kerekeztünk le a barátommal, aki idő közben csatlakozott hozzám. A táj az a jellemző kenyai szavanna, nagy, lapos területeken elszórt magányos fák és bokorcsoportok, állatoknak nyoma sincs, néhol kisebb-nagyobb dombok. Az egyik ilyen dombról derült ki, hogy az a vulkán, és ahogy a kopár, lapos oldalán felmásztunk, hirtelen megváltozott a látkép. A lábunk előtt körben mély sziklafal ami egy teljesen más világot zárt fogva. Lent a mélyben egy sötétzöld tó, rózsaszín flamingó csoport pihen a tetején, picit arrébb pár víziló lustálkodik. A tó körül sűrű erdő, a fák között antilopok és zebrák legelésznek, a fák ágain fekete-fehér színű, bojtos farkú kolobuszmajmok ugrándoznak. Az egész kép annyira valószínűtlen, szinte már giccses, percekig meg se tudunk mozdulni. Ha a kráteren túl a távolba tekintünk, csak a végtelen, élettelen szavannát látjuk, itt bent meg egy szinte tökéletes, zárt ökoszisztémát. Elképzelem, hogy valamikor több ezer ilyen, egymástól elkülönült, nagyon hasonló, de picit különböző rendszert lehetett találni a Rift völgyben, és ha igaz, ezek egyikéből származunk mi is.
A képet csak egy dolog rontotta el. Lent a kráterben egy már majdnem befejezett kisebb szálloda utolsó simító munkálatait végezték éppen. Mint megtudtuk egy angol nő vállalkozása - hogyan kaphatott engedélyt egy nemzeti park közepén erre, sejtem, de nem tudom elfogadni. És ha gazdasági oldalról nézzük meg a dolgot, akkor se hiszem, hogy az a pár borravalót leső alkalmazott és a piros takarójától és ékszereitől megfosztott, zöld egyenruhába öltöztetett maaszai parkőr számára biztosított munkalehetőség minderre kellő okot adna.
A túrizmusnak teljesen más formájával is találkoztam, először a Baringo tó partján, majd Maralalban és Isioloban. Még a buszon, ahogy közeledtünk a Baringo tóhoz, megismerkedtünk egy fiatal sráccal, Mozessel. Először azt hittem a szokásos túrista csalogató gyerek, aki kap egy kis jutalékot minden összehozott üzlet után. Egy bizonyos értelemben az is volt, de itt nem más szállójára és túráira próbált minket beszervezni, hanem a sajátjukéra. Mint megtudtuk, a kis faluban, Kampi ya Samakiban, a fiatalok összeálltak és közösen üzemeltetnek egy kis szállodát és éttermet, és ők maguk szerveznek vizi túrákat a tavon. Az így befolyó pénzből az egész falut érintő beruházásokat finanszírozzák, pl. nem rég építettek egy víztisztító berendezést, és a gyerekek iskolázásának költségeit fedezik.
Maralalban picit nehezebb a helyzet, mivel az egy nagyobb város és sok a konkurens vállalkozás, de a magukat, egykori múltjukra viccesen utalva Plastic Boysnak nevező ifjúsági csoport szintén üzemeltet egy szállót és egy kis múzeumot, ahol túrista giccsek helyett eredeti törzsi - főleg szamburu, turkána és pokot - tárgyakat árulnak, és ezen kívül pár napos túrákat szerveznek a közeli falvakba vagy hosszabb tevetúrákat egészen a Turkána tóig. Az érintett falvakban, lévén a pénznek nem sok értelmét látnák, dohánnyal, cukorral, teával és élelmiszerrel fizetnek a helyiek vendéglátásáért.
Isioloban az Utamaduni Youth Group inkább csak a szokásos törzsi tárgyakat készíti, a város elhelyezkedése miatt kiegészítve etióp és szomáliai ékszerekkel és fegyverekkel.
Míg a világ vezetői a hétköznapi, földközeli valóságtól elrugaszkodva saját érdekeikről egymással vitatkoznak, az élet megy tovább a maga útján. Van aki elhagyja magát, van aki becsületesen küzd, hogy fenntartsa magát és a családját, van aki a kiskapukat keresi, van aki szélmalomharcot vív a világgal szemben. Komoly változásokra van szükség, de ezek a változások majd magukat alakítják. Niels Bohr, Nóbel-díjas dán fizikust idézve, ”Jósolni nagyon nehéz, különösen a jövőről.”
A világ vezetőinek egy része ismét összegyűlt, Mugabe elnök, öltönyben és csokornyakkendőben megnyitotta a napenergia konferenciát. Na, megint adtunk a szarnak egy pofont, gondoltam, ahogy átfutottam a napi híreket a vonaton ülve éppen Harare fele menet. Átérzem a fontosságát a témának, de Rio esetéből tanulva, és az eddig Afrikában látottak alapján ez nem tűnt sokkal többnek nekem bohóckodásnál. Komoly változásokra van szükség, és nem csak az energia felhasználás területén, ahhoz, hogy az átlag ember, mondjuk Mr. Dume Sane a Matoposnál vagy Kiskasza István az Alföldön, érezze a hatását. Egy hetet töltöttem Bulawayo mellett egy kis faluban egy Ndebele családnál, és bár a helyzet itt közel se rossz annyira mint más helyeken szerte a világban, fejlődésnek, se fenntarthatónak, se fenntarthatatlannak, nyoma sincs.
Mikor visszaérkeztem a Viktória vízeséstől Bulawayoba, egy büszke “rodéziai” család által üzemeltetett hostelben szálltam meg. Itt találkoztam Iannel, aki amúgy nem helyi srác, félig fehér félig sóna Harareből, aki bejárt különböző ügyleteket bonyolítani. Rajta keresztül jutottam el Fortune-hoz, aki egy rém szerény, csendes, városba szakadt falusi gyerek, akinek végül is a családját felkerestem. Engem érdekelt, hogy élnek az emberek vidéken, mert ha valaki az igazi Afrikára kíváncsi, azt nem a városokban találja meg, és nem is az állat rezervátumokban.
Fortune családja egy gyönyörű helyen lakik, a kopár, földöntúli sziklaképződményeiről híres Matopos régióban. A környék jelentős része most állami tulajdonú nemzeti park, korábban pedig Cecil Rhodes birtokai voltak - egyikből se láttak túl sok hasznot eddig a helyiek. Az elszórt, szinte egymásba érő falvakban se folyóvíz, se áram, az emberek kis kerek földkunyhókban laknak, állatokat - baromfit és kecskét - tartanak, kukoricát és zöldségeket termesztenek. Az életvitelük alapjaiban nem igazán változott az elmúlt pár száz év alatt, a változások igazából csak most érnek ide el. Mindenük megvolt eddig, ami a “jó élethez” kell: táplálék, menedék, tüzelő, védelem és a közösséget összetartó hagyományok és kiterjedt rokoni kapcsolatok. Persze ez nem volt egy idillikus, gondtalan élet, folyamatosan szembe kellett nézni a nehézségekkel: ha az eső nem jött időben, be kellett érni kevéssel; a földkunyhókat újra meg újra tapaszthatták; a tüzet valakinek állandóan táplálnia kellett; meg kellett védeniük magukat az ellenségekkel szemben, és a gyógyító ember se tudott mindig segítséget a különböző betegségekre és ártó szellemekre. De a család, a törzs és a közös szertartások egy olyan fizikai-szellemi “szociális hálót” alkottak, amik keresztül vitték őket a legnehezebb időkön is. De a változások, ha lassan is, ide is eljutottak. Az időjárás egyre kiszámíthatatlanabb, a földek kevesebb termést hoznak, kevesebb a tűzifa, a férfiak a városba járnak dolgozni, a tradíciók, bár még erősen tartják magukat, kopnak.
“Ti európaiak mindig csak a hagyományokról beszéltek,” mondta a régió egyetlen iskolájának az egyik tanára a helyi kocsmában, ahogy a kétliteres kukorica sör körbe járt, “de mi van a fejlődéssel?” Az emberek itt is többet akarnak, és én nem mondhatom nekik, hogy te, ne akarj áramot, ne akarj utakat, ne akarj nagyobb házat, televíziót, hűtőszekrényt, amerikai filmeket és hamburgert, mert én, fehér emberként, pont ezeket ”képviselem”.
Még Chimani Maniban ismerkedtem meg egy ausztrál sráccal, aki Hararetől nem messze dolgozott mint önkéntes egy permakultúra farmon. Érdeklődésemet felkeltette a dolog, és később, amikor arra jártam, felkerestem a helyet. Nem volt könnyű megtalálni a farmot, mert csak a nevét tudtam, Fambadzinai, és azt, hogy a Karibaba vezető út mellett van. Mindenesetre eljutottunk oda, és igen érdekesnek találtam. A hely, mint kiderült, egy oktatási központ, ahol a fenntartható mezőgazdaságról tanítanak, elméletben és gyakorlatban. Van egy fő épület, itt található a konyha, az étkező, a fürdő, egy tanterem és egy könyvesbolt. Amikor ott jártam eritreai, etióp, japán, zambiai és persze zimbabwei résztvevői voltak a programnak, akik a főépület körül elhelyezkedő hagyományos, de valamelyest komfortosabb kunyhókban laktak. A farmon a tradicionális afrikai mezőgazdaság alternatíváit tanítják, a fő hangsúlyt a diverzitás fenntartása kapja, vetésforgók, fás területen való legeltetés. Van még egy textilfestő műhelyük és a helyszínen kiszedett agyagból készítenek téglákat. A farmot egy fehér házaspár vezeti, és minden érdeklődő számára nyitott, de a tanfolyamok csak az afrikai országok résztvevői számára ingyenesek. Ami engem érdekelt, hogy a hely képes-e kitermelni azt az összeget, ami a saját fenntartásához kell, de mint kiderült nem, a dán kormány támogatja a létesítményt. A másik kérdés persze az, hogy amikor a résztvevők hazamennek, mennyire tudják a gyakorlatba átültetni a tanultakat - az biztos, hogy dramatikus változásokra senki sem számíthat, mindez túl kevés túl későn.
Zimbabwében nem élnek rosszul, ez igazán akkor vált világossá előttem, amikor elhagytam az országot. Lemaradtam a csatlakozó buszról, ami Malawiba vitt volna Mozambikon keresztül, és nem volt kedvem a leszakadt határállomáson tölteni a délutánt és éjszakát. Egy kamionos némi ellenszolgáltatásért cserébe elvállalta, hogy elvisz. Még estére ott leszünk, ígérte, amit picit nehéz volt elhinni, de ki tudja, ő a helyi. Kétségeim fokozódtak, amint döcögve elindultunk a muzeális darabbal. Még tíz percet se tettünk meg, amikor elővett egy üveg sört, és én arra gondoltam, nem is baj, hogy ilyen lassan megyünk, mert ha a sofőr félúton berúg, legalább ne százzal csússzunk ki az útról. Végül is nem történt semmi komolyabb baleset, bár soha nem vitt el Malawiig. Már jócskán szürkült, amikor megálltunk egy falunál újabb söröket venni, és észre vette, hogy menet közben elhagyta a teherautó egyik kerekét, a tengelyt meg a földön lógva húzta ki tudja már mióta. Nincs mese, ezt meg kell keresnie mindenféleképpen, engem kirakott és visszafordult. Végül is egy csempész szállásán szálltam meg, aki Malawiból, a határőröket lefizetve, műanyag edényeket szállít Mozambikba a tengerparti városokba.
Másnap egy újabb kamionos felvett, és ő józanul, rendes tempóval haladt. Mozambikból nem láttam sokat, de az a kevés sokról árulkodott. A Zimbabwet Malawival összekötő út, a Tete folyosó, Mozambik kevés épen maradt útjainak egyike. A háború nyomait itt nem nagyon látni, bár az út széli táblák kivétel nélkül szitává vannak lőve. Ami engem jobban megdöbbentett és elszomorított, az maga a táj. Ameddig a szem ellát, kivágott fák csonkjai, szinte egy épen maradtat se látni. Az utak mentén elszórva szénégető telepek és emberek zsákokba rakott faszenet kínálnak az elhaladó kamionoknak, vagy maguk cipelik a településekre. Tüzelőre szükség van.
Malawiban valamelyest jobb a helyzet, de nem sokkal. Ez a kis ország is szinte már teljesen felélte a természeti kincseit, a tengernyi nagyságú tavukban szúnyoghálóval fogják a halat, és a dombokról a kivágott erdők helyéről az esők a vízbe mossák a termőföldet. Ez egy viszonylag lassú, de biztos önpusztító folyamat, önerőből nem hiszem, hogy megoldást tudnak találni a problémáikra. Blantyre-ban, a szállás éttermében futottam össze a Világ Bank egy helyi munkatársával, és egy sör mellett ezekről a dolgokról beszélgettünk. Szerinte a harmadik világ problémáira a megoldás az újra-gyarmatosítás, és ebben a munkáltatójának kétséget kizáróan fontos szerepe van. Természetesen a Világ Bank nem érdekelt jótékonysági projektekben, csak abba száll bele, amiben sok pénz van. Cinikus önkritikával figyelmembe ajánlott egy könyvet a Világ Bankról, “A szegénység urai”-t (Lords of Poverty), melyet nem hiszem, hogy valaha is elolvasok.
Ugyanebben a városban ismerkedtem meg Patrickkel és Bennel, két nagyon különböző helyi sráccal. Patrick egy gazdag családból származik, az apja valószínűleg magas pozícióban lehetett a Banda rezsim alatt, bár most munkanélküli. Egy hatalmas házban laknak amit magas kőkerítés választ el a körülvevő nyomortól, saját biztonsági emberük és bejárónőjük van, de ami a legszokatlanabb, van televíziójuk egy olyan országban, ahol akkor még egy TV adó sem üzemelt. Ben egy közeli faluból származik, de a városban próbál érvényesülni. Közösen akarnak fafaragásokkal, dobokkal, egyéb túrista cikkekkel kereskedni, és meghívtak Ben falujába, nézzem meg hogy élnek ott és hogy dolgoznak a kézművesek. A szituáció picit hasonlított a zimbabwe-i kalandra, és én örömmel igent mondtam.
Shire North, Ben faluja, igen emlékeztetett a korábban látott településekre, bár itt több a szögletes ház. Szemben a Matopos falvaival, itt több törzs is együtt él, alapvetően Csevák és Laok. A fő táplálékuk szintén a kukorica, de mivel a közelben egy folyó folyik, az ártérben különböző trópusi gyümölcsök is megteremnek. Ben nagyapja, a falu főnöke, éppen távol volt, és én addig nem tartózkodhattam hivatalosan a faluban, amíg erre tőle engedélyt nem kaptam. Estére megjött az öreg, és bár nem volt túlságosan elragadtatva, megengedte, hogy maradjak. Másnap reggel korán keltünk, hogy felkeressük a kézműveseket, akik pár faluval arrébb laktak. Reggelire egy kis pattogatott kukoricát ettünk, kaptunk egy kis útra való kapadohányt, és nekivágtunk az útnak. Menet közben az egyik településen egy World Vision projektet láttunk, egy keskeny, hosszú istálló jellegű épületet - a környékbeli falvak iskoláját -, és mellette egy fölé magasodó gigászi, otromba templomot. Hinni kell, de egy malommal vagy kúttal többet értek volna a lakosok.
A két fafaragó, akihez mentünk, egy cölöpökön álló fűtetős műhelyben dolgozott. Egy házilag készített “esztergapadon” kerek asztalokat és székeket készítettek, amit pár dollárért adtak tovább. A földbe két Y alakú fát dugtak be, erre nyársszerűen egy rudat erősítettek. Erre rakták az esztergálandó fadarabot, amit, amíg egyikük a bicikli lánccal a tengelyt forgatta, a másik a saját kovácsolású vésőkkel faragott. Nem egy túl hatékony módszer, de arra a kis extra pénzre szükségük van, csupán a földből nem igazán tudnak megélni.
A Ben falujában és Patrick szüleinél tett látogatásomból kiderült, hogy befektetőket keresnek, nagyban vagy kicsiben, mindegy. A túrizmus tűnik számukra a legjárhatóbb megoldásnak, és biztos vagyok benne, hogy vannak sokan, akik szívesen beszállnak. A kérdés csak az, mennyire jó mindez, és főleg, hogy kinek.
A túrizmus ellentmondásai Tanzániában és Kenyában voltak a legszembetűnőbbek. Mindkét ország leginkább a luxus túrizmust propagálja, és habár ez picit megcsappant az utóbbi időkben, még mindig elég sok pénzt hagynak itt az európai, amerikai és japán vendégek. Természetesen nem mindenki örül nekik, a lakosság jelentős része még áttételesen sem érdekelt ebben a pénzforgásban. A népesség szaporulata, a sivatag terjedése, járványok, politikai és törzsi viszályok, egyre erősödő bűnözés sújtják Kenya jelentős részét, és az átlag ember örül, ha enni tud adni a családjának és a gyerekeit iskolába tudja járatni. Ennek ellenére, különböző szinteken, még mindig fektetnek be ebbe az ágazatba.
A Naiwasha tótól nem messze egy vulkáni kráterhez kerekeztünk le a barátommal, aki idő közben csatlakozott hozzám. A táj az a jellemző kenyai szavanna, nagy, lapos területeken elszórt magányos fák és bokorcsoportok, állatoknak nyoma sincs, néhol kisebb-nagyobb dombok. Az egyik ilyen dombról derült ki, hogy az a vulkán, és ahogy a kopár, lapos oldalán felmásztunk, hirtelen megváltozott a látkép. A lábunk előtt körben mély sziklafal ami egy teljesen más világot zárt fogva. Lent a mélyben egy sötétzöld tó, rózsaszín flamingó csoport pihen a tetején, picit arrébb pár víziló lustálkodik. A tó körül sűrű erdő, a fák között antilopok és zebrák legelésznek, a fák ágain fekete-fehér színű, bojtos farkú kolobuszmajmok ugrándoznak. Az egész kép annyira valószínűtlen, szinte már giccses, percekig meg se tudunk mozdulni. Ha a kráteren túl a távolba tekintünk, csak a végtelen, élettelen szavannát látjuk, itt bent meg egy szinte tökéletes, zárt ökoszisztémát. Elképzelem, hogy valamikor több ezer ilyen, egymástól elkülönült, nagyon hasonló, de picit különböző rendszert lehetett találni a Rift völgyben, és ha igaz, ezek egyikéből származunk mi is.
A képet csak egy dolog rontotta el. Lent a kráterben egy már majdnem befejezett kisebb szálloda utolsó simító munkálatait végezték éppen. Mint megtudtuk egy angol nő vállalkozása - hogyan kaphatott engedélyt egy nemzeti park közepén erre, sejtem, de nem tudom elfogadni. És ha gazdasági oldalról nézzük meg a dolgot, akkor se hiszem, hogy az a pár borravalót leső alkalmazott és a piros takarójától és ékszereitől megfosztott, zöld egyenruhába öltöztetett maaszai parkőr számára biztosított munkalehetőség minderre kellő okot adna.
A túrizmusnak teljesen más formájával is találkoztam, először a Baringo tó partján, majd Maralalban és Isioloban. Még a buszon, ahogy közeledtünk a Baringo tóhoz, megismerkedtünk egy fiatal sráccal, Mozessel. Először azt hittem a szokásos túrista csalogató gyerek, aki kap egy kis jutalékot minden összehozott üzlet után. Egy bizonyos értelemben az is volt, de itt nem más szállójára és túráira próbált minket beszervezni, hanem a sajátjukéra. Mint megtudtuk, a kis faluban, Kampi ya Samakiban, a fiatalok összeálltak és közösen üzemeltetnek egy kis szállodát és éttermet, és ők maguk szerveznek vizi túrákat a tavon. Az így befolyó pénzből az egész falut érintő beruházásokat finanszírozzák, pl. nem rég építettek egy víztisztító berendezést, és a gyerekek iskolázásának költségeit fedezik.
Maralalban picit nehezebb a helyzet, mivel az egy nagyobb város és sok a konkurens vállalkozás, de a magukat, egykori múltjukra viccesen utalva Plastic Boysnak nevező ifjúsági csoport szintén üzemeltet egy szállót és egy kis múzeumot, ahol túrista giccsek helyett eredeti törzsi - főleg szamburu, turkána és pokot - tárgyakat árulnak, és ezen kívül pár napos túrákat szerveznek a közeli falvakba vagy hosszabb tevetúrákat egészen a Turkána tóig. Az érintett falvakban, lévén a pénznek nem sok értelmét látnák, dohánnyal, cukorral, teával és élelmiszerrel fizetnek a helyiek vendéglátásáért.
Isioloban az Utamaduni Youth Group inkább csak a szokásos törzsi tárgyakat készíti, a város elhelyezkedése miatt kiegészítve etióp és szomáliai ékszerekkel és fegyverekkel.
Míg a világ vezetői a hétköznapi, földközeli valóságtól elrugaszkodva saját érdekeikről egymással vitatkoznak, az élet megy tovább a maga útján. Van aki elhagyja magát, van aki becsületesen küzd, hogy fenntartsa magát és a családját, van aki a kiskapukat keresi, van aki szélmalomharcot vív a világgal szemben. Komoly változásokra van szükség, de ezek a változások majd magukat alakítják. Niels Bohr, Nóbel-díjas dán fizikust idézve, ”Jósolni nagyon nehéz, különösen a jövőről.”
